• Gyurácz Andrea

Lendületes kezdés

2019. október 2. - Az az izgalom, amit az ember akkor érez, amikor új országba utazik már sajnos nem fog el, de helyette jön egy másik: vajon megismernek-e, mekkorát nőttek, örülnek-e az ajándékoknak, végig tudom-e csinálni a programot.  El tudok-e vinni mindent, hiszen az ajándékok és csomagok csak gyűlnek, de beférnek-e 2 x 23 kg-ba és egyszer 12 kg-ba? De persze minden megoldódik, minden elfér, befér, sőt még a végül csak 10 kg-s személyes poggyászt is (amelyben csak a saját dolgaim és az iroda van) is fel tudom adni végig ingyen annyi utas van a gépeken, így kényelmesen utazom. Több mint egy óra, míg Dakarban az útlevél ellenőrzésen átjutok. Persze meg kellene mondani a címet és telefonszámot, hogy hol lakom, de nekem csak a szállás neve van meg. Úgy tűnik ez gyakori válasz, látom a kétkedést az ellenőrzést végző katona arcán, és persze az jut eszembe, hogy Szenegál kedvenc célpontja az idősödő fehér hölgyeknek, akik 1-2 hétre ki szeretnének kapcsolódni és újra kívánatos fiatal nőnek érezni magukat…


Abdou türelmesen megvárt. Abdou egy kincs, ő lesz az elkövetkezendő 8 napban a sofőröm, tolmácsom, idegenvezetőm. Jó humorú, kellemes társaság, jó vele dolgozni, utazni. Mire a szállásra érünk már meg is egyeztünk a programban – ami biztos, hogy nem úgy fog lezajlani, mint ahogy szeretnénk, de hát ez Afrika, rugalmasan alkalmazkodni kell, Inchallah, ahogy a helyiek mondják.

Az első 2 nap a Művészet az Életért program áttekintésével indul. Ténylegesen 1 éve indult, így látjuk, hogy mi nem volt jó, min kellene változtatni. Kezdeti félelmeink, amik az iskolák meglátogatása során keletkeztek, ahol mindenhol azzal fogadtak, hogy hát ezek a gyerekek nagyon el vannak maradva, komoly gondok lesznek, szerencsére nem valósultak meg. Többé-kevésbé mindenki jól teljesített, sőt sokkal jobban, mint gondoltuk.  Így aztán a mai nap a jutalomosztás, iskola befizetés, piacozás jegyében telik. Legalábbis ez volt a terv…

A nap azzal kezdődött, hogy 1,5 órát ültünk a török nagykövetség előtt, mert Abdou „gyorsan” elintézett valamit. Én a kocsiban ültem, a tűző napon és várakoztam. Aztán a pénzfelvétel is csak a 4. bankban sikerült, és persze minden automata csak franciául beszélt. Hát a pénzfelvételt még nem tanultuk… de megküzdöttem vele, igaz néha már rettegtem, hogy mikor nyeli el a kártyát a gép és csak sokadik kísérletre sikerült eltalálni, hogy mennyi a maximum pénz, amit hajlandó kiadni.


Persze az embernek eszébe sem jut ilyesmi, amikor megérkezik a Camara Házba, ahol a kis művészpalántáink egy része él. Átküzdjük magunkat a sötét folyosón és az ellenirányba haladó birkacsaládon, és ca. 15 emberen, felmászunk a korlát nélküli életveszélyes lépcsőn az első emeleti teraszra és máris dobbannak a dobok, tökhéjak, szólt a peul furulya és a 2 éves is úgy rázta a pucér kis fenekét ahogy egy fehér ember csak álmodik róla. Az egész család, legalább 30 ember táncra perdül az alig 6 m2-en, a rögtönzött buliba felnőtt, gyerek kortól és nemtől függetlenül beszáll. Kiderült, hogy nincs sok időnk, mert ma van Guinea függetlenné válásának 61. évfordulója, nagy buli lesz, ott fog a „Petit Camara” azaz a gyerekeink fellépni és műsort adni. Ca. 40-en vagyunk a 25 m2-es szobában, ahova bemegyünk, levegő nuku, 36 °C. Kezet rázok az idős anyukákkal, nagymamákkal, akik itt élnek, lerójuk a szokásos udvariassági köröket. Kiosztom az ajándékokat, minden gyereknek mondok pár szót, jól tanultál, büszkék vagyunk rád, igyekezz jobban, akik most mennek elsőbe azokat megsimogatom.


Ragyogó szemek, büszke boldog mosolyok amerre csak nézek, amelyek még jobban ragyognak és tágra nyílnak a csodálkozástól – főleg a szülőké -amikor Mariamának, Adamának és Mamadou Babengnek átadom a pénzjutalmat a jó tanulásért. Nem sok pénz, de pár dolgot tudnak venni maguknak. Aztán jön a kérelmezők sora, erre is arra is kellene pénz, de mondom, hogy sajnos nálunk sem pénz terem a fán, de majd meglátjuk mit tudunk tenni.



Végül vásárolni indulunk, és nagy meglepetésemre, amit én lakóháznak gondoltam, arról az épületsorról kiderül, hogy egy hatalmas piaclabirintus van benne. Ezen loholunk át, itt ott alkudozva: volt ugyanis olyan támogató, aki csomag helyett pénzt küldött, most ezt költjük el. Végigvágtatunk a labirintuson, ki a nyitott kanálisos rothadó szagú, poros utcára, a gyerekek alkudoznak, próbálgatnak, végül mindenki vesz magának cipőt, ruhát, ki mire vágyott. Aztán a jól ismert tankönyvesnél töltünk vagy egy órát, a szűk, alig 2 méter széles lyukban, összezsúfolódva 6-7 másik emberrel miközben egyszerre 3-4 vásárlás zajlik. Összeszedik a ma délelőtt iskolába befizetett lányoknak a tanszereit. Itt már nagyon szédülök, a vizem a kocsiban maradt és rettenetesen éhes vagyok így délután 3 óra körül, de legalább van egy jó ventilátor, így legalább annyira már nem folyik rólam a víz. A házba visszatérve még lefotózzuk a szerzeményeket, kapunk egy kis rizst hagymás szósszal, és irány az ünnepség. A dakari délutáni forgalomban 1,5 óra alatt teszünk meg egy alig 600 méteres távot. Gyalogosok, lovaskocsik, mopedek őrült kavalkádja, mindenki tolakszik, minden autó meg van húzva, mégsem üvöltenek, nyugodtan ülnek és tudják hogy előbb-utóbb úgyis eljutnak oda, ahova haladnak. Már rég lement a gyerekeink programja, gondolom. De hát ez Afrika, még el sem kezdődött a 2 órára meghirdetett ünnepség mire odaérünk. Csodaszép guineai viseletbe öltözött hölgyekkel és urakkal van tele a csarnok, sötétlila barna pöttyös ruhák mindenfelé. A csarnok hatalmas, de meglehetősen lepusztult, levegő nuku.


Végre jönnek a gyerekeink, erre mi történik?! A guineai nagykövet asszony kiöltözve ridikülöstül betáncol a színpadra, mire a csarnok fele felugrik és követi. Így 2 perc után csak a táncoló népviseletbe öltözött hölgyeket látjuk, majd egy „szám” után mindenkit, a zenészeket is lezavarják a színpadról. Ennyi???? Pedig gondoltam, végre készítek egy jó videót a támogatóknak, hogy milyen ügyesek a gyerekeink… Kimegyünk utánuk az udvarra, mindenki flusztrált, ők sem erre számítottak. Aztán úgy dönt a csapat, hogy ők bizony nem mennek el anélkül, hogy le ne adnák a műsort, úgyhogy felállnak a betonon, feldördülnek a dobok, felharsannak a peul fuvolák, rázzák a lalát, a csörgőt és a gyerekek mindenféle akrobatikus mutatványt adnak elő. Ez az!!!! Hamarosan körbeállnak minket, szórják be a pénzt, és pattannak be a gyönyörűen felöltözött asszonyok a kör közepére a táncosok közé, igazi utcabál lesz. A zenészek közt ott van Alag apukája is, a közel 80 éves öreg úgy pattog, mint a labda miközben rendületlenül fújja a peul fuvolát. Aztán valaki elém áll, az aki a lalát rázza és nem a családhoz tartozik, és pénzt követel azért, hogy videózok. Először udvariasan majd egyre ingerültebben próbálom elhajtani, látszik rajta, hogy részeg. Észreveszik a zenészek is, de nem tudják abbahagyni, végül az egyik gyerek rángatja el onnan… utána bocsánatot kér, nem tudta… Még megismerkedem a szenegáli guineai közöség elnökével, és visszatérünk a szállásra… ma ennyi fért bele. Fél 9-kor szó szerint beájulok az ágyba…

2 views
afrika_maskent_logo_homok_001_edited.png
Keep in touch
Kerepesi út 78 B, 1.  III/2, 1148 Budapest, Hungary
E : info@afrikamaskent.hu
Connect with us
  • YouTube
  • LinkedIn
  • Facebook
  • Instagram

Our partners :

Bypass_logo_grey.png
eznekemjo_logo_color.jpg
utazzafrikaba_hu.jpg

© 2020 by Africa Another Way